Nyitva maradtak egy japán gyorsvonat ajtajai, miközben 280 km/órás sebességgel száguldott - írta meg a BBC.

A vonat 4 kilométeren keresztül ment így, amíg a mozdony vezetőjének fel nem tűnt, hogy nyitva maradt az egyik ajtó. A szerelvényen lévő 340 utas közül senki nem sérült meg, azonban a biztonsági ellenőrzés miatt negyed órát kellett várniuk egy alagútban.

A járat a Sinkanszen nevű gyorsvonat-hálózaton közlekedett, a problémás szerelvény a világ leggyorsabb vonatai közé tartozik, akár 320 km/órával is száguldhatott volna. 

A vonalat üzemeltető Kelet-Japán Vasúttársaság (JR East) nyilatkozata szerint az egyik takarító elfelejtette visszaállítani az ajtózáró berendezést kézi vezérlésről automatikusra, így maradhatott nyitva az ajtó. 

A vonat végül 19 perces késéssel érkezett meg Tokióba, amivel dominó-effektust indított el, így további háromezer utas járata késett. A japán közlekedési minisztérium arra kérte a vasúttársaságot: a jövőben ügyeljenek rá, hogy többet ne forduljon elő ilyesmi.

A mai szösszenetem egy szerencsétlen sorsú hercegnőről, Franciaország királyának leányáról, Mária Terézia Saroltáról szól. Szegény Madame Royale, ahogyan a francia udvarban hívták, már kislány korában megtanulta, hogy az élet néha rosszabb, mint a halál.

Szülei (apja: XVI. Lajos francia király, anyja: Mária Antónia osztrák főheregnő, ismertebb nevén Marie Antoinette), az osztrák és az európai birodalmak már nagyon várták a születését, hiszen a királyi pár sok évig gyermektelen volt. 1778. december 19-én kislányuk született a versaillesi királyi udvarban, nagy nyilvánosság előtt. A francia utódlási törvények kívánták ezt a mai kor emberének megalázó szülési formát, azaz szemtanúk kellettek annak igazolására, hogy valóban a királyné szülte a gyermeket. Nevét anyai nagyanyja, Mária Terézia, második nevét pedig édesanyja legkedvesebb testvére, a nápolyi királyné után kapta.

Később született még három testvére, akik közül csak ketten élték meg – , ám egyedül ő élte túl a francia forradalmat. 

A leányka gyermekkora felhőtlennek mondható. A kor hagyományaival ellentétben a szülei viszonylag sok időt töltöttek el vele, sőt szerették. Anyja Mousseline-nek hívta, ( kb. én kis muszlinkám),  és bátorította, hogy legyen adakozó a szegényekkel. A kis Trianon falujában elő parasztok gyermekeivel szabadon játszhatott, anyja többször meghívta ezeket az alacsony származású gyermekeket játszani a palotába.

A békés életnek azonban hamar vége lett. A nép egyre jobban nélkülözött, és a romló helyzetért a királynét okolták, mint aki elveri az ország összes pénzét. A forradalom idejére már a „Madame deficit” névvel illették, az ő fényűző életvitelét okolva a kialakult pénzügyi válságáért. A monarchia népszerűsége elillant, majd az általános elégedettlenség beletorkollt a Bastille 1789. július 14-ei lerohanásába. Ezt követően az események felgyorsultak. Október 6-án egy párizsi nőkből álló csoport elözönlötte a versailles-i palotát, és Párizsba hurcolták a királyi családot, ahol őrizetbe vették őket.

Mária Terézia Sarolta hívő katolikus volt, mint az egész francia királyi család, és még a fogvatartása alatt is bejárhatott hozzá a Saint Eustache templom plébánosa. Sok történész állítja, hogy a mély hite volt az, ami átsegítette a későbbi szörnyűségeken. 

Egy sikertelen szökési kísérlet után a királyi családot a hírhedt börtönben, a Temple-ben tartották fogva egészen a halálukig. Eleinte együtt lehettek, a király, a királyné, a két gyermek és Madame Elisabeth, a király nővére. Később a királyt külön szobába zárták, és elvitték a trónörököst is. A királyt hamarosan elítélték, és 1793. január 21-én kivégezték. 

A királyné, noha a royalisták mindent megtettek a kiszabadítása érdekében, a sorsát nem kerülhette el. Követte a vérpadra a királyt. Dumas: A királyné lovagjai című regényéből tudjuk, hogy méltósággal viselte sorsát.

A kivégzésről Mária Terézia Sarolta nem tudott. Anyját és öccsét valamint a nagynénjét elszakították tőle, de mivel testvérének sírását sokszor hallotta, ebből arra következtetett, hogy az anyja is életben van. Az őröktől nem tudott meg semmit a családtagjairól, viszont nagy örömüket lelték a lány gúnyolásában. Hogy ez mi mindent jelentett, erről kevés korabeli feljegyzés maradt fenn. De ahogyan a testvérével bántak, az arra utal, hogy vele sem lehettek kíméletesebbek. Az öccsét rendszeresen verték, rugdosták, trágár szavakat tanítottak vele, pornográf képeket mutattak a 10 év körüli gyermeknek, akinek az volt a bűne, hogy XVI. Lajos fiának született. A trónörökös (dauphin) a bántalmazásba hamarosan bele is halt,  bár a hivatalos diagnózis tuberkolózis volt.

A gyermeket megvizsgáló orvos azonban maga is elszörnyülködött a fiú elhanyagolt, borzalmas állapotán.

Mária Terézia Sarolta memoárjában elbeszéli, hogy nagynénje, amikor még együtt voltak, hogyan oktatta őt arra, hogy soha ne legyen levetkőzve, vagy az ágyban, amikor az őrök jönnek. Nyilván okkal mondta ezt. A pletykák szerint az őrök, miután azt hitték, hogy a fiatal lány sem kerül ki élve a börtönből, rendszeresen megerőszakolták. 

Csodával határos módon a börtön falai egy napon mégis megnyíltak. Mária Terézia Sarolta ekkor értesült egész családja kiírtásáról. A csapást mély katolikus hite segített elviselni. Gondolkodásra nem hagytak számára sok időt, azonnal kiutasították az országból, ő pedig elindult Bécsbe, édesanyja szülőföldjére. 

Bécsbe érkezését követően a hercegnő hamarosan továbbment Litvániába, ahol apjának testvére élt az orosz cár vendégeként. Itt ment férjhez 1807-ben unokatestvéréhez, Lajos Antal Angouleme hercegéhez. Házasságuk gyermektelen maradt. Amikor Napóleon békét kötött Sándor cárral, a család elveszítette az orosz pártfogást, ezért Angliába menekültek, és itt is maradtak a napóleoni háborúk végéig. 

A restauráció éveiben 1814–ben a házaspár visszatért Franciaországba, az asszony meglátogatta a helyet, ahol testvére meghalt, valamint elment a Madeleine temetőbe, ahová szüleit temették. A királyi maradványokat exhumálták és elhelyezték a Saint Denis temetőben. Közben Napóleon visszatért Elbáról, a hercegnő pedig ellenállást szervezett a bevonuló bonapartista csapatok ellen. Napóleon tisztjei le akarták tartóztatni, de a császár ezt mondta: ‘Hagyjátok elmenni. Ő az egyetlen férfi a családjában” („le seul homme de la famille”). 

Életének következő állomásai: Genf, Skócia, Prága, majd férje halála utána az ausztriai Frohsdorf kastély.

Mária Terézia Sarolta hercegné 1851. október 13-án tüdőgyulladásban megbetegedett, majd néhány nappal később, október 19-én elhunyt. Végrendeletének megfelelően testét nem boncolták fel és nem balzsamozták be. A Casgnavizza kolostor kriptájába helyezték, férje és apósa mellé. A francia király lányának története azonban halálával nem ért véget.

Vannak történészek, akik a mai napig fenntartják azt az állításukat, hogy az igazi hercegnő Hildburghausenben élt, ahol az emberek a mai napig úgy emlékeznek rá mint a titokzatos grófnő. (Dunkelgrafin.) Az elmélet szerint az igazi hercegnő, aki a Temple-t elhagyta, a hosszú úton Ausztria felé Sofia Botta néven utazott, és elcserélte a személyazonosságát egy titokzatos grófnéval, aki a francia forradalom és a napóleoni háborúk éveiben a német Szász-Hildburghauseni Hercegségben élt. Az elmélet szerint a cserére amiatt volt szükség, mert az őrök megerőszakolása miatt teherbe esett, és az átélt szenvedések után képtelen volt Madame Royale-ként folytatni az életét. Bécsbe már az alteregója érkezett meg, aki vállalta helyette a nyilvános életet. A hercegnő élete végéig titokzatos homályban élt, nem beszélt senkivel, csak lefátyolozottan ment az utcára, nem hívott orvost magához, és mielőtt meghalt, minden személyét érintő iratot elégetett.

Időközben a DNS vizsgálat kiderítette, hogy ezen hölgy nem azonos Madame Royale személyével. Bár az is felmerült, hogy esetleg hamisították az eredményt. Akár igaz az elcserélt hercegnő legendája, akár nem, mi mindenképpen nyertünk vele, mert Jókai Mór ezen történet alapján írta meg a Névtelen vár című regényét.

A Kennedy név hallatán azonnal JFK, Robert, Edward és Jackie jut eszünkbe. A Rosemary név mostanáig nekem nem mondott semmit, pedig ő is tagja volt a XX. század egyik, legismertebb, legbefolyásosabb politikai dinasztiájának.

Rosemary (Rosie) Kennedy 1918-ban született a massachusettsi Brookline-ban, és hamar kiderült, hogy nem egy éles eszű gyerek. Ennek okát egyesek a nagyszülei közti rokonságban (anyja szülei másodunokatestvérek voltak), mások születésének nehéz körülményeiben látták.  Miután az orvos késett a szülésről, a nővér órákig visszatartotta a gyereket, olyannyira, hogy a végén már a kezével nyomta vissza a kicsi fejét a szülőcsatornába –, és ezalatt az agy vélhetően nem kapott elég oxigént. Kate Clifford Larson író szerint, aki a lányról jelentetett meg könyvet, vélhetően ez utóbbi vezetett ahhoz, hogy a gyerek sérülten jött világra.

Rosie szellemi fejlődése nem haladt a korának megfelelően, lassabban tanult és kevésbé volt aktív mint bátyjai, mikor pedig elkezdte az iskolát, egyértelművé vált, hogy nem tud úgy teljesíteni mint az átlagos gyerekek. Anyja ekkor vitte el orvoshoz, akitől azt a diagnózist kapta, hogy a lány „mentálisan retardált”. A fennmaradt naplói szerint nagyon szerette a társas összejöveteleket, érdekelte az opera, szeretett táncolni és teadélutánokra járni. Amikor pedig apja 1938-ban brit nagykövet lett, és a királyi pár előtt prezentálták a Kennedy-lányokat, a ragyogó mosollyal megáldott Rosie nem hozott szégyent a családjára.

A következő években viszont elmérgesedett a helyzet. A lánynak hangulatváltozásai, dühkitörései voltak. Nagykorúsága után apja egy szigorú intézetben taníttatta, ahonnan folyton elszökdösött, és a helyi kocsmákban férfiakkal flörtölt. Az erős kezű apa elsősorban fiai politikai karrierjét szem előtt tartva, valamint attól való félelmében, hogy lányát könnyen kihasználhatják, és így teherbe eshet, 1941-ben, 23 éves korában lobotómiát végeztetett el rajta.

Mi az a  lobotómia?  És vajon Joe Kennedy miért döntött emellett az eljárás mellett?

A lobotómia, azaz a frontális lebeny kimetszése, vagy az ott futó idegpályák átvágása volt a kor legnépszerűbb pszichiátriai kezelése. A műtött terület a döntéshozásért, a kognitív gondolkodásért és számos személyiségjegy kontrollálásért felelős, ezért a páciensek a beavatkozás után gyakran teljesen megváltoztak, állapotuk romlott, sok esetben pedig nem is élték túl. 1941-ben a lobotómia a kor egyik legmodernebb orvosi beavatkozásának számított. A portugál Egas Moniz alig öt évvel korábban, 1936-ban publikálta dühöngő betegek lobotómiás kezeléséről szerzett tapasztalatait, bár csak 1949-ben kapott orvosi Nobel-díjat felfedezéseiért. Jobb módszer azonban a negyvenes években nem volt az erőszakos rohamokkal járó betegek megfékezésére, a modern antipszichotikumok megjelenésére az ötvenes évekig várni kellett.

Joe Kennedy a kor orvosi csúcstechnológiájára bízta lánya életét, viszont a diagnózis félrement (Rosemary aligha volt közveszélyes szkizofrén vagy hasonló, lobotómiáért kiáltó beteg). Félrement a család korábbi harvardi orvosain (akik mentálisan retardáltnak ítélték Rosie-t) és egy Walter J. Freemanen nevű orvoson is, aki agitációs depressziót állapított meg, és kezelésként lobotómiát javasolt. Joe Kennedy ugyanis egy Freemanről és a lobotómiáról szóló cikk elolvasása után vitte el lányát az orvoshoz. 

A műtét katasztrofális eredménnyel zárult. Mindkét oldalon lyukat fúrtak a lány koponyájába, majd roncsolni kezdték a homloklebenyt, miközben a lánynak az „Isten áldja Amerikát” című dalt kellett énekelnie. Amikor az ének abbamaradt, az orvosok is befejezték a műtétet. Az apa hamarosan szembesült a lesújtó következménnyel: egy életre megnyomoríttatta lányát. Rosemaryből egy járás- és beszédképtelen, félig béna fogyatékos lett, aki a szobatisztaságot is elfelejtette. Bal oldala részlegesen lebénult, bal kezén nem tudta az ujjait használni, feje oldalra biccenve maradt hátralevő életében. Joe Kennedy a New York-i Craig House nevű intézetben helyezte el lányát. Rosie-nek újra meg kellett tanulnia járni, öltözni, tisztálkodni és beszélni, már amennyire állapota engedte. Mivel a lobotómia éppen a dührohamain nem segített semmit, két őrt állítottak mellé. A család nem látogatta, mert Joe Kennedy senkinek, még saját feleségének sem árulta el, hogy hol van Rosemary. Azt mondta mindenkinek, hogy a lány állapota rosszabbodott, ezért intézetbe került – ami végül is nem volt hazugság. Hét év után viszont kiderült, hogy Rosemaryt szexuálisan zaklatják Craig House-ban, apja ekkor a mentálisan sérültekre szakosodott, ferencesek által működtetett wisconsini Saint Coletta intézetbe vitette a lányt.

Miután Joe Kennedy 1961-ben súlyos agyvérzést kapott, nem volt képes Rosemary ügyeit személyesen intézni. A család – mintegy húsz év után – az intézetből érkezett fizetési felszólításokból tudta meg, hogy hol él az akkor már 43 éves Rosie.

Anyja rögtön kézbe vette Rosemary kezelését, és engedélyt adott arra, hogy lánya elhagyja az intézetet, étterembe vagy vásárolni menjen. Ezután rohamos javulás állt be Rosemary közérzetében, és kicsit az állapota is javult – elsősorban Paulus nővérnek köszönhetően, aki évtizedekig ápolta a nőt. Onnantól kezdve testvérei is látogatni kezdték Rosie-t. Ted és Eunice Kennedy rendszeresen eljártak hozzá, olykor Pat és Jean is meglátogatta, Robert Kennedy és JFK viszont nem fordult meg a wisconsini intézetben.

Rosemary Kennedy Paulus nővér halálát követően még kilenc évet élt Saint Coletta-ban. 2005. január 7-én 86 éves korában hunyt el,  ebből 63-at töltött agysérültként.

Amethyst Realm sikeresen felhívta magára a világ figyelmét, amikor bevallotta: eddig összesen 15 szellemmel feküdt le. Most a gyermekvállalás előtt áll - Ausztráliában találta meg az igazit.

A szellemekkel folytatott szexuális kapcsolatairól híres fiatal nő elmondta: egyikükkel kezd komolyra fordulni a helyzet, így szívesen vállalna egy félig szellem, félig ember gyermeket.

Realm „újfajta” viszonyai még 12 évvel ezelőtt kezdődtek, közvetlenül azután, hogy különvált vőlegényétől. A szakítás oka megcsalás volt. A lány éppen szexuális aktusban volt egy szellemmel, mikor kedvese rájuk nyitott.

A brit lány Ausztráliában találkozott „élete szellemével”, akit ugyan nem lát, de nagyon is képes vele kommunikálni – és persze szeretkezni. A pár visszatért az Egyesült Királyságba, ahol kapcsolatukat már komolyabb státuszban folytatják.

Egy nap, amikor a szabadban sétáltam, hirtelen valami elképesztő energiát éreztem. Tudtam, hogy egy új szerető közeleg – árulta el a lány megismerkedésük részleteit a Daily Recordnak. – Elég komoly a helyzet, főleg, mert egy közös kisbabán gondolkodunk. Tudom, hogy őrülten hangzik, de utánanéztem a dolgoknak, és nem lehetetlen – folytatta Realm.

A szerelmes lány úgy hiszi, az orvosi fogalomként már létező fantomterhesség valójában egy szellemszerető szellembébije, mivel őket az emberi elme és test képtelen feldolgozni. Realm egyébként még tavaly hozta nyilvánosságra sajnálatos szakításának okát, majd a további 15 szellemszeretőről is mesélt.

Körülbelül 12 éve már annak, hogy először kerültem szexuális kapcsolatba egy szellemmel. A vőlegényem rengeteget volt távol munkája miatt, amikor elkezdtem érezni valakinek a jelenlétét – magyarázta a „szellemes” kapcsolat kezdetét. Egy nap a lány úgy döntött, szexi fehérneműt húz, és eltölt egy kis időt a vendégszobában, ahol a leginkább érezte a szellem jelenlétét.

Egy ideig várt, majd mivel nem akart túl rámenősnek tűnni, lefeküdt aludni. Ám mielőtt álomba szenderült volna, a szellem felbukkant, és megkezdődött az aktus. A vőlegénye ekkor hazaért, és rajtakapta őket. Állítása szerint egy férfialakot látott menyasszonyán feküdni. A különleges élményt követően Realm teljesen elfordult a hús-vér férfiaktól, és még további 14 szellemmel létesített szexuális kapcsolatot. Mára pedig nagyon reméli, egyszer teherbe eshet egyiküktől.

Alapos kutatást végeztem a gyermekvállalással kapcsolatban. Könnyen lehet, hogy a fantomterhesség esetén valójában egy aprócska szellembaba növekszik a nők hasában, csak épp emberi mivoltuk miatt képtelenek kihordani – fejtegette Realm. Elmondta továbbá azt is, hogy élete első szelleme szerelmes volt belé, de egy idő után kihunyt a láng köztük. Ausztrál szellemszerelmével azonban minden tökéletesen alakul, hiszen a gyermektervezés is folyamatban van. Realm arra a kérdésre, hogy egy szellemszex orgazmussal ér-e véget, csak ennyit válaszolt: – Részemről igen.

Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy egy elhagyatott elmegyógyintézet félelmetes helyszín. Ilyen Letchworth Village, amelyet 1911-ben építettek. Errefelé tesztelték a himlő ellenszerét, amelynek alanya egy nyolcéves kisfiú volt, aki természetesen ebbe nem egyezett bele. A húszas években egyre több legenda keringett a helyszínről, de 1921-ben már kitudódott, hogy 1200 páciens él a szigeten, akiknek java része kisgyermek volt. Az is kiderült, hogy Dr. Charles Little főleg orvosi kísérletek céljára használta a pácienseket. A helyszínt csak 1996-ban zárták be véglegesen.